2009. december 10., csütörtök
Amire büszkébb vagyok mint a móri találásra
Bár sajnálatos módon úgy tűnik a móri bizonyítékok megtalálásával írtam be magam a hazai kriminológia történetébe, vannak dolgok amelyekre sokkal büszkébb vagyok.
Idézek néhányat ezek közül:
"Csak a Vértest járom" - Szebenyi István amatőr hadszíntérkutató
Neve a móri bankrablás kapcsán lett országosan ismert, pedig a bűnjelekre véletlenül bukkant. Találkozásunkkor terepre megyünk, a Vérteskozma fölötti erdőbe. A fémdetektor hangja a Csillagok háborújába illik, a földből töltényhüvelyek, repülőmaradványok bukkannak elő.
Szebenyi István: Errefelé harcolt a II. világháborúban az I. sz. huszárhadosztály, az alakulat szinte teljesen megsemmisült. Kutatjuk, hogy hányan lehettek, hol eshettek el, megpróbáljuk összerakni a hadosztály történetét. De vannak más érdekes felfedezéseink is. Eddig például úgy tudtuk, hogy a 32-es hegyivadász hadtest nem mozgott errefelé, mégis találtunk "harminckettes" sapkarózsát, ami valószínűleg nem magától került ide. Nehéz átlátni a hadműveleteket, akkora mozgás volt itt. Idős emberektől tudjuk, hogy akkoriban előfordult, hogy egy nap alatt négyszer-ötször cserélt gazdát egy falu. Minden olyan állást, amit megtalálunk és azonosítani tudunk, felvisszük GPS-re.
Magyar Narancs: Azt írja az újság, hogy kincskereső vagy. Kaiser Ede, a móri bankrablás tévesen elítélt gyanúsítottja is így emleget a könyvében.
SZI: Ez nem kincskeresés, társaimmal amatőr hadszíntérkutatóknak nevezzük magunkat, weblapunkon (wikingkutatocsoport.hu) a hangzatos Had- és Kultúrtörténeti Egyesület szerepel. Szeretnénk az egész Vértest feltérképezni. Később ezeket a pontokat rávetítjük egy hatalmas térképre, így minden történés látszani fog. Célunk egy olyan virtuális térkép létrehozása, amelyen kivehetően látszanak a hadmozdulatok.
MN: Ehhez kevés egy-két lelkes ember.
SZI: Az országban legalább két-háromezren foglalkozunk ilyesmivel. De a munka nem csak keresésből áll. Járunk vastelepekre, a veszprémi az egyik kedvencem, ott mindig van háborús emlék, és ha nem mentenénk ki ezeket, mennének az olvasztóba. Nézd csak! Ez itt egy lövészárok-rendszer lehetett, de mivel közel van a faluhoz, ellepi a szemét. Itt egyben van a háborús motyó meg a háztartási hulladék. De ha beljebb megyünk, lassan előkerülnek a felszerelési tárgyak, a gombok, a fegyvermaradványok, az azonosítócédulák. A lövészárkok általában ennyit mutatnak, vissza vannak temetve, a felszerelési tárgyakat is betemették, csak a szerencsén múlik, meglesz-e. Voltunk már itt, rááll a szemünk, a nagyobb "teknők" a lőállások. Ezt a jó húsz kilométeres frontvonalat a huszárokkal próbálták védetni, akik gyér és korszerűtlen fegyverzettel küzdöttek az orosz túlerővel szemben. Itt van például egy repülőgép szárnyának a darabja! A háború után összeszedték, amit lehetett, a repülő egésze nem lesz itt, mivel a darabjaiból készültek az óltetők és az istállótetők a környéken. A szovjeteknek volt egy számozóbizottsága a háború után, minden egyes Magyarországon fellelhető roncsot megszámoztak. Ami olyan állapotban volt, hogy használni tudták, elvitték, a többit meg az olvasztóba.
MN: Milyen gyakran jártok ki?
SZI: Hetente kijövünk, de van, aki minden napját kint tölti. Mindenkinek van polgári foglalkozása, mert ebből nem lehet megélni, sőt ez a tevékenység inkább viszi a pénzt. Nem a kereső drága, bár abban is vannak kategóriák, inkább a kiállítások megszervezése, őriztetése. A talált tárgyakat ugyanis rendbe hozzuk, aztán mennek a kiállításra. Hadtörténeti tárlatokat szervezünk, hogy az ifjúság ne csak a száraz tankönyvi szövegekből ismerje a történelmet. Úgy néz ki, hogy lesz egy állandó tárlatunk Óbarakon, az összes cuccom menne oda. Egy régi postaépületet kaptunk meg, helyre kell állítani, ezt is mi csináljuk. Egyébként a Vértes területén mindenhol fellelhetőek ezek a lövészárok-rendszerek, amiket eredeti, korabeli állapotukba szeretnénk visszaállítani, a hozzájuk tartozó futóárokrendszerrel együtt. Hat településsel már megállapodtunk, hiszen ennek jelentős turisztikai vonzereje lehet. Szeretnénk létrehozni egy hadtörténeti túra- és tanösvényt. Lenne állandó túravezető, s az érdeklődők itt szembesülhetnek azzal, hogy amit olvastak, milyen volt a valóságban. Hogy milyen lehetett akár néhány hónapot is eltölteni egy ilyen árokban. Kihozzuk nekik a fegyvereket, felszerelési tárgyakat, lemodellezünk egy csatát, egyenruhába öltözött katonákkal. Egy időutazás lenne... "Tapintható történelem" - ez a szlogenünk. A kiállításainkon is csupán egy egyszerű kötéllel vannak elválasztva a tárgyak, meg lehet őket érinteni, a sisakokat fel lehet próbálni. Én ugyanis nem magamnak gyűjtök. Bármennyire is kötődnek hozzám ezek a tárgyak, szívesen lemondok róluk. Szeretnék valami maradandót adni a közösségnek.
MN: Mi volt a legnagyobb fogásotok?
SZI: Nem lehet a tárgyak értékét pontosan meghatározni. Találtunk már vaskeresztet, bajonettet, sisakot, igazi ritkaságokat. Én négy-öt éve csak a Vértest járom, hatalmas terület és frekventált eseményzóna, van mit keresni, a negyedénél sem tartok.
MN: Mit szól az erdész?
SZI: Ha valaki elkezd ezzel amolyan kalózmódon foglalkozni, akkor, ha meglát egy erdészt, elszalad - ez a bevett gyakorlat. Ám én lusta vagyok, nem szeretek futni, ezért az egyesületünk nevében bekértem az engedélyeket. Nem zárkóztak el, megkaptuk az erdőgazdaságtól, a területi önkormányzatoktól, de a környezetvédelmi és a vízügyi szakhatóságoktól is. Szabályok persze vannak. Bizonyos időszakokban nem szabad bolygatni a környezetet, például ha védett növény nyílik, vagy védett madarak költenek. És persze kutatás után mindent vissza kell temetni. Sajnos, ezt sem veszi mindenki komolyan: tudok olyan hegyoldalt, ami úgy néz ki, mint a sajt. Az ilyesminek nyilván nem örülnek az erdészek.
MN: Mi van, ha veszélyes tárgyakra bukkantok?
SZI: Váratlan helyzetek adódhatnak, ezért célszerű minimum kettesben keresni. Kellett már rohanni vaddisznó elől, és volt, hogy úgy eltévedtem, hogy csak sötétedés után találtak rám. Bármikor történhet baleset, egyedül nehéz megoldani egy bokaszakadást a sűrűben. A veszélyes anyagokra ez hatványozottan igaz. Ezeket nem szabad megmozdítani, ha robbanóeszközre bukkansz, jelenteni kell. Ha ásol, megérzed, hiszen furcsán koppan, ilyenkor természetesen óvatosabb leszel. De előfordulhatnak balesetek. Egyik barátommal történt, hogy azt hitte, üres, elhozta hozzám, és miközben tisztogatta, felrobbant. Belerokkant a sérüléseibe. Épp a hetekben volt a tárgyalásom emiatt, de felmentettek.
MN: Mi a helyzet a kézifegyverekkel?
SZI: Ezeket is be kell jelenteni, de kérdés persze, hogy mit tekintünk ma fegyvernek. A törvény meglehetősen gyatra. Azok a maradványok, amiket mi kiásunk, emberélet kioltására alkalmatlanok. Szétporladtak, rozsdásak, és bár nincs ilyen a hivatalos szaknyelvben, úgy fogalmaznék: a természet hatástalanította őket. Nincs arról tudomásom, hogy valaki ilyen háborús korhadékkal elment volna bankot rabolni. Van egy hivatalos eljárás. Ha meg akarod tartani, bejelentés után kérvényezheted a "lőfegyver" hatástalanítását. Ezt azonban csak és kizárólag szakműhelyben lehet elvégezni, azonban Magyarországon tudomásom szerint nem hoztak létre ilyet. Van tehát egy törvény, amit nem lehet maradéktalanul betartani, ezért aztán rengeteg hadtörténeti ritkaságot egyszerűen megsemmisítenek, holott ezeket - a hatástalanítást követően - eladhatnák gyűjtőknek, amiből akár állami bevétel is lehetne. De ez még senkinek nem jutott eszébe, úgy látszik, egyszerűbb megsemmisíteni!
MN: És ha egy hullát vet fel a föld?
SZI: Találtunk már, nem is egyet. Ezeket bejelentjük a rendőrségnek, a helyi jegyzőnek, a hadisírosoknak. Hadisírok gondozásával egyébként mi magunk is foglalkozunk, vannak elhagyott sírok, amiket gondozásunkba veszünk. Hallottam, hogy vannak, akik eladogatják a koponyákat, a csontokat vagy bármi mást, de mi a megélhetési keresőzés minden formáját elítéljük. Ugyanez vonatkozik a régészeti területek fosztogatására. Megpróbáljuk az ilyeneket kiszűrni, előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból, elég lehet egy elszólás a fórumban.
MN: Hogyan találtál rá a móri gyilkosság fegyvereire?
SZI: Amikor a barátaimmal voltam kint, néhány olyan dolgot találtunk, ami bűncselekményre utalt: komplett öltözet férfiruhát, Skorpió válltámaszt, hátizsákot. Később kimentem a lányommal, a fiammal és a feleségemmel. Míg a kereső rendőr egy lópatkót talált, a gyerek megtalálta az egyik fegyvert. Az csak később derült ki, hogy a veszprémi postásgyilkos és a móri elkövető ugyanaz a személy.
MN: Még mindig nem kaptad meg a nyomravezetőnek járó jutalmat.
SZI: Egy fillért sem, pedig mind a kettőért járna. A móriért 25 millió, a postásgyilkosságért 10 millió forint. A feléből összerakhatnánk a múzeumot, a házamat is be tudnám fejezni. Kétféle indoklás van, hogy miért nem kapom meg. Egyik az, hogy ugyan fontos bizonyítékokról van szó, de nem ezek vezettek közvetlenül az elkövetőkhöz. Talán kézen kellett volna fognom egy rendőrt, elvinni egy házhoz, és azt mondanom, ott lakik a bűnös, abban a házban? Szerintem ezek a fegyverek a vád legfőbb bizonyítékai, hat évig keresték őket, addig vakvágányon futott a nyomozás. A másik dolog az volt, hogy felbukkant egy titokzatos ember. Állítólag volt egy férfi, aki annak idején látta az erdőben, hogy valaki gyanús csomagokat pakol, és felírta az autójának a rendszámát. Ám csak hat év múlva, a fegyverek megtalálása után tett erről említést, ami szerintem képtelenség - egy sztori, amit ki kellett találni. Meggyőződésem, hogy ebben a történetben volt még valaki... őt csalták ki a helyszínre, rá akarták verni a port, majd vádalku lett belőle, és ez az ember kapta meg a jutalmat. Ő persze most védett tanú, nem lehet tudni róla semmit, engem pedig megpróbálnak lebeszélni arról, hogy követeljem a jussomat.
MN: Az ügyvéded, Dezső Antal védi Kaiser Edét is. Ő milyennek látja az esélyeidet?
SZI: Meggyőződése, hogy megnyerjük a pert. Nyilvánvaló, és a közvélemény is látja, hogy egy bűnözőnek fizettek azért, mert befújta a társait. Én nem tudtam néven nevezni az elkövetőket, hiszen nem vagyok bűnöző. Én "csak" a bizonyítékokat találtam meg. Ám nem szeretnék többé ilyesmibe belekeveredni, elég volt a rendőrségi színjátékokból.
Karafiáth Orsolya
Háború Művészete
Stuka roncsokat találtak Bicske közelében
A közelmúltban egy német zuhanóbombázó alkatrészeit találták meg a Fejér megyei Bicske határában. A roncsdarabok alapján sikerült megállapítaniuk, hogy egy Junkers Ju 87-es Stuka maradványaira bukkantak. A nem mindennapi leletek megtalálását egy 75 éves egykori szemtanú is segítette, aki pontosan meg tudta mutatni a lezuhanás helyszínét. A II. világháború idején, Bicske környékén lezuhant német Junkers Ju 87 Stuka zuhanóbombázó alkatrészeit a Szebenyi István vezette csapat találta meg. A helytörténeti kutatáshoz először Óbarok polgármestere kérte fel őket. Szebenyi Istvánék egykori szemtanúkat is igyekeztek felkutatni, így találtak rá a 75 éves Szilágyi Ferencre, aki meg tudta mutatni a repülőgép lezuhanásának helyszínét. Szilágyi úr emlékezete szerint 1944. december 21-én lőtték le szovjet vadászgépek a Stukát. Sőt a harcok elmúlta után egy barátjával még a roncsokat is megnézték a birkalegelőn, ahol egy összeégett holttestet is láttak.
A Szebenyiék által végzett feltárások során most több tucat alkatrész került elő, köztük 20 mm-es MG 151/20-as gépágyú lőszerek, valamint egy kettős nyomásmérő műszer adattáblája is, amelyek alapján végül sikerült kideríteni a repülőgép típusát. Az azonosítást azonban nehezítette, hogy a háború után a roncsokat elszállították, így csak a földbe fúródott darabok maradtak meg az utókor számára.
Ezek szerint a 140288-as gyári számú, T6+NR rádió hívójelű zuhanóbombázó egy Ju 87 D-5-ös változatú gép volt. A pilótája, Josef Kias szakaszvezető bennégett a gépben, míg a fedélzeti lövész, Werner Kawalski szakaszvezető ejtőernyővel sikeresen földet ért. Ám sorsa egyelőre ismeretlen. Valószínűleg szovjet fogságba esett.
A Stuka egyébként a 7./SG 2 (2. csatarepülő ezred 7. század) állományához tartozott. A hivatalos jelentések szerint, 1944. december 24-én harci bevetés közben zuhant le Bicskétől délre. A 3. Ukrán Front csapatai éppen akkor zárták körül Budapestet, így aznap nagyon heves harcok folytak a térségben. 1944. december 24-én egyébként a szovjet 17. légi hadsereg 31. vadászezredének egyik La-5-ös pilótája, Mihail Szavcsenko jelentette, hogy Nagyegyháza közelében lelőtt egy német Ju 87-es Stukát, amely talán a nemrégiben megtalált gép lehetett. Szavcsenko 1944 végén már a 31. vadászezred egyik legsikeresebb pilótája volt, aki összesen 17 légi győzelmet ért el addig. A Schlachtgeschwader 2 (SG 2) „Immelmann” ezred parancsnoka abban az időben mellesleg – 1944. augusztus 1. és 1945. február 8. között – a szintén híres Hans Ulrich Rudel alezredes volt, akit a hadtörténelem, a legeredményesebb Stuka pilótaként tart számon. A III. osztályt (Gruppe) 1944. augusztus 1. – 1945. január 22. között Lothar Lau őrnagy vezette, akihez az érintett 7. század (Staffel) állománya is tartozott. A 7./SG 2 repülőgépei 1944. november-decemberében a várpalotai repülőtéren állomásoztak, illetve onnan indultak bevetésekre. Az ezred pedig az I. Fliegerkorps (I. repülő hadtest) alárendeltségébe tartozott akkoriban.
Kézzel fogható történelem
Óbarok, Nagyegyháza - Második világháborús repülőgép roncsait, gépfegyvereket, elesett katonák maradványait találták eddig a Viking Kutatócsoport tagjai a település erdejében. Szebenyi István, aki a móri fegyvereket is megtalálta, vezeti őket.
Szerencsés fekvése segítette Óbarkot és Nagyegyházát (e két településrész most egy községet alkot) abban, hogy a történelem viharait viszonylagos békében túlélje. Szerencséjét sajnos a közeli Kisegyháza-puszta tragikus sorsa ellenpéldázza. Kevesen tudják csak, hogy ez a település a második világháborúban eltűnt a föld színéről - a komoly majorsággal rendelkező lakóövezet ugyanis a hadseregek útjában volt. Egykori létezésére ma már csak egy lezárt temető emlékeztet - ahová az utolsó halottat még 1944 decemberében temették el.
Nagyegyháza és Óbarok a keresztes lovagok útvonalából kiesett, ezért itt békés termelés folyt - s éppen ebben mutatkozott meg fontossága is: a zavartalan gazdálkodás egészen a második világháborúig folyt itt.
S noha a háború fő vonulata nem itt zajlott, azért a mellékhadseregek már érintették az itteni településeket. A nagyegyházi hadműveletek is ezért keltették fel a Szárligeten élő Szebenyi István, a Viking Kutató Csoport vezetőjének érdeklődését is. A hadtörténeti kutatásokkal - azon belül is inkább a terepmunkákkal - hobbiszinten foglalkozó férfit Borbíró Mihály, Óbarok polgármestere kérte fel az izgalmas munkára. A kutató neve sokak számára ismerős lehet: ő találta meg a tarjáni erdőben a móri bankrablásban használt fegyvereket. Szebenyi munkájának több célja is van: a hadtörténeti események feltérképezése, megismerése, amelynek során a lőszermentesítést is elvégzik.
- Szeretnénk kiszínezni a világháború fehér foltjait , hiszen sokszor bebizonyosodott már, hogy amit a levéltári kutatásokban találtak az elméleti kutatók, az nem mindig felelt meg a valóságnak - magyarázta vizsgálódásuk okát Szebenyi, miközben elvezetett minket a nagyegyházi erdő mélyébe, ahol a háborús események is zajlottak. Arra, hogy mennyire súlyos csaták zajlottak itt, csak azután döbbentünk rá, hogy a fémdetektorok, amelyeket a föld felett lóbáltunk, számtalan alkalommal jeleztek.
- Ez egy német lőszerhüvely - mondta Szebenyi társa, aki kiásta a detektor jelzése alatt a földet. Ettől a területtől pár méterre tavaly egy német katona maradványait is kiásták. Az elmúlt években csaknem száz katona csontjaira bukkantak egyébként ebben a térségben. Nem messze innen éles lőszert is találtunk a földben, amelyet azonban nem vihettünk magunkat, ez ugyanis tilos. A kutató pár kilométerrel feljebb egy Ju-87-es német bombázó roncsait is megtalálta.
-Ez a lelet azért is érdekes, mert még a németek sem tudták, hol tűnt el ez a repülőgép. A fém részeket még korábban széthordták az itteniek, így sajnos nem sok maradt belőle - mutat Nagyegyháza másik irányába István. Ekkor már másként tekintettünk a csodálatos kilátásra a napraforgótáblákkal és a sötétzöld erdőkkel. Mert ami nekünk a tökéletes panorámát jelenti most, az a hadseregeknek az ellenségre való tökéletes rálátást biztosította akkor. Több lövészárok is bizonyítja ezt, amelyek nagy része mélybenyúló dombok mentén húzódik, s amelyekben ma is ott pihennek a véres harcok emlékei: itt egy tojásgránáttartó láda rozsdás darabjai, ott egy halom lőszerhüvely. A kutatók egyébként találtak már számtalan tárgyat: dögcédulák százait, harckocsi-alkatrészeket, géppuskákat, sisakokat, miegymást.
- Megható leletekre is bukkantunk nem egyszer. Az elesett katonák hóna alá dunsztosüvegbe tették a papírt, amelyre ráírták az elesés idejét, a katona nevét, s azt, hogy hová valósi volt. Így próbálták meg biztosítani a bajtársak, hogy az elesett katona egyszer mégiscsak méltó sírba kerüljön - Szebényi még számtalan hasonló történetet mesélt nekünk, miközben próbáltuk felidézni a történteket. Hamarosan azonban egy kiállításon is megtehetjük ezt, a kutató ugyanis szeptember 23-án nyitja meg egy napos hadtörténeti kiállítását az óbarki polgármesteri hivatalban. A látogatók itt megfoghatnak minden leletet, felpróbálhatják a katonák sisakjait.
- Tapintható történelmet szeretnénk, nem pedig múzeumi hangulatot - tette hozzá a tárlat szervezője, Szebenyi István.
S ha mindennel végeztek a terepen, egy tanösvényt is létrehoznak majd itt, hogy a múlt, a történelem iránt érdeklődő diákok és a turisták is láthassák azt, amit a kutatók hosszú évek munkájával felfedeztek.
