Az oldalon már idéztem néhány szemelvényt a könyvből. Korrekt kiadót keresek!
Rövid idézet a könyvből:
X.Y. hölgyet keresem.
– Őt most nem tudom adni. Később szíveskedjen hívni!
– Elnézést kérek, de lehet, hogy Ön is tud nekem segíteni?
Azzal elmeséltem a katonák megtalálásának körülményeit, és kértem a segítségét.
– Micsoda?! – csattant fel!
– Mit kerestek ott maguk egyáltalán? Mi az, hogy csak úgy ásogatnak?
Ki engedélyezte ezt maguknak?
Záporoztak a kérdések. Úgy tűnt valami darázsfészekbe nyúltam, pedig csak bejelentést szerettem volna tenni.
– Hölgyem. – untam meg végül.
– Ne haragudjon, de azt hiszem félre értett. Én ebben az esetben az állampolgár vagyok, a bejelentő. Beszélhet velem ebben a hangnemben, de ezzel nem jutunk előbbre.
Ez látszólag használt, kissé lenyugodott. Ezek után lelkemre kötötte, hogy a legrövidebb időn belül írjak egy e-mail, a pontos leírással, és GPS koordinátákkal. Kissé fellélegeztem, amikor letettem a telefont.
Te Úr Isten ez a nő! Egy igazi harcos amazon.
Néhány óra alig múlhatott el, amikor berregni kezdett a zsebemben a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem és egy női hang volt a vonal végén.
– X.Y. vagyok a Bicskei Rendőrkapitányságról. Tudomásunkra jutott, hogy önök emberi maradványokat találtak. Mikor történt ez? Hol van ez a hely pontosan?
Ismét záporozni kezdtek a kérdések. Próbáltam meglehetősen pontosan meghatározni a helyet, de egészen bizonyos voltam abban, hogy nem fognak odatalálni.
Megint eltelt pár óra, Ő volt a telefonban.
– Szebenyi Úr? Ki kellene menni a kollégákkal a helyszínre még ma. Mikor tudnánk ezt megoldani?
– Hát a helyzet az, hogy én dolgozom.
– Akkor maradjunk abban, hogy hatkor kellene találkoznia a kollégákkal.
Hatkor? Hiszen akkor már korom sötét van –gondoltam, de mivel ellentmondást nem tűrő volt a hangja, így beleegyeztem.
Este hatkor ott voltam a megbeszélt helyen, és rövidesen meg is érkeztek. A viselkedésükből úgy tűnt, nekik sem annyira tetszett az esti időpont. Átültem a terepjárójukba, és nekivágtunk az erdőnek a korom sötétben.
Jó darabon lehetett autóval menni, de egy bizonyos szakasz után már járhatatlan volt az út, ezért onnan gyalog folytattuk. Egy darab, pislákoló elemlámpájuk fényében botorkáltunk hárman felfelé a magaslatra az éjszakai sötétségben. Felváltva káromkodtunk, ha éppen megbotlott valamelyikünk.
Út közben próbáltam elmesélni, mi a fenét keresünk tulajdonképpen itt, és hogy félre ne értsék ez nem az én ötletem volt. Szerencsére hamar megtaláltam a helyet, ahová elmondásuk szerint másnap majd visszatérnek a nyomozók, illetve a szakértő, és lefolytatják az államigazgatási eljárást.
Visszaérve a parkolóba elkérték az irataimat, amiből kiírták a személyi adataimat. Miközben egyikük írt, a másik kérdezett.
– Aztán fegyver nem volt mellettük? – kezdte.
Na, tessék! – gondoltam. Már megint témánál vagyunk. Most mit mondjak neki, hogy a tankot, amiben a szerencsétlenek ültek már hazavittük?
¤
Aki többet szeretne megtudni a fémkeresős társadalomról, látogasson el ide:
Kicsit áttekinthetőbb blogom:
.jpg)
