Szebenyi István-móri rémálom-ahogy én láttam

Tűzszerészek

Tevékenységünk okán keresztezték egymást útjaink. Minden tiszteletem a tűzszerészeké. Áldozatos munkájuknak köszönhetően nagyobb biztonságban élhetjük mindennapjainkat. Hősök ők, akik mind a mai napig háborúznak. Számukra még nem ért véget a második világháború, aminek alattomos örökségei a mai napig ott vannak kertjeinkben, házaink alatt, erdeinkben, de előfordult már játszótéri homokozó alatt is. Amikor bejelentésünk kapcsán kijöttek egyszer a helyszínre, volt alkalmam kicsit közelebbről is megismerni őket. Bámulatosan bátor emberek! Minden alkalommal csak kellemes benyomások maradtak bennem velük kapcsolatban. Később ezekből a találkozásokból közelebbi ismeretségek, barátságok szövődtek.
Szorosabb kapcsolatba keveredtem az egyik szervezet tűzszerészeivel is. Zolival - akit a móri ügy kapcsán ismertem meg, - került először szóba hogy az általunk megtalált világháborús robbanótesteket közvetlenül neki jelenthetnénk, ő pedig megadja a helyszíneket a tűzszerészeknek. Jó ötletnek tűnt. Hiszen az így megtalált robbanószereket rövid idő alatt megsemmisítik, azok sem minket, sem pedig másokat nem veszélyeztetnek. Azt mondta megkérdezi K. Urat, és ha megy a dolog, akkor jöhetnek a helyszínek. Úgy tűnt sikerült elintéznie, én pedig elkezdtem megadni az adatokat, lehetőleg pontos helymeghatározásokkal. Leírtam a pontos helyet, a megközelítés módját, valamint mit találnak majd ott. Kezdett működni a dolog. Nagyszámú robbanóanyagot semmisítettek meg a mi, illetve az én közbenjárásommal.
A pontos helyszíneket természetesen nem kívánom itt leírni, mert senkinek nem akarok ötleteket adni keresőzéshez. Volt eset, amikor még a pontos leírás ellenére sem találták meg a helyet. Ilyen esetben személyesen kísértem ki őket a helyszínre. Sötét színű nagy terepjárókkal érkeztek, volt olyan hely ahol hetekig dolgoztak. Izgalmas és egyben felemelő érzés, közreműködhetünk abban, hogy ezek a robbanótestek megsemmisítésre kerüljenek. Sok száz kiló gyilkos anyagtól szabadítottuk már meg az utca emberét, a kiránduló kikapcsolódni vágyó családokat. Sok esetben forgalmas turista útvonalak közvetlen közelében találtunk tucatnyi aknagránátot, egyéb robbanótestet.
Az eseteket mindig gondosan dokumentáltam. Még fényképezni is engedték magukat bár folyton az volt az érzésem, nem szeretik, ha valaki túl közel kerül hozzájuk. Érdekes zárt világ. A kívülállók nem sok mindent tudhatnak róluk.
Ismerősömmel úgy döntöttünk ne legyen ennyire áttételes a dolog, ha bejelenteni valóm van, közvetlenül felhívhatom a tűzszerészt, Zoltánt. Ezt követően már így dolgoztunk. Ha találtunk valamit felhívtam, bemondtam a helyszínt, vagy megbeszéltük a találkozó helyét. Rendszerint vártam őket a megbeszélt napon és helyen. Konvojban mentünk a helyszínre. Kiásták a robbantógödröt, belehelyezték a robbanótesteket, a trotil kockákat, biztonságos helyre húzódtunk, és BUMM! Elrepítették.
Egy alkalommal az országos kéktúra útvonala mellett, mély vízmosásban találtunk jó néhány aknagránátot. Kimentem velük. Minden elő volt már készítve a robbantáshoz a szokásos módon, amikor feltűnt az úton egy nyugdíjasokból álló turistacsoport. Meg kellett várni, míg szépen lassan elkocogtak húszon valahányan. Mindegyik néninek bácsinak volt valami hozzászólása.
Más alkalommal megközelítőleg 80-90 db német aknagránátot jelentettem nekik. A helyszínre érkezés után úgy döntöttek tökéletesen megfelel a robbantás céljára az a gödör, ahonnét kiástuk a gránátokat. A helyszín áttekintése után megnézték hány helyről érkezhetnek járókelők, túrázók. Minden várható helyre kiment valaki zárni, így engem is leküldtek néhányszáz méterrel lejjebb az egyik utat biztosítani.
Már azt vártam mikor hallom meg a robbantás hangját, amikor megcsörrent a mobiltelefonom. Zoltán volt a vonal végén:
– Te István, vannak itt a közelben valahol kurvák?
Először nem is értettem a kérdést. Mit akar ez itt? Kurvát? Robbantás közben kurvázni?
– Feljött ide valami autó – folytatta.
– Ezek itt akartak valahol kefélni! Nem mentek arra le, feléd?
– Erre nem, – feleltem.
– De lent az 1-es főút mellett drosztolnak csajok, akik ide szokták felhozni a pasikat.
– Na, rendben. Maradj még ott lent ahol vagy, és senkit ne engedj erre fel!
– Ok!
Rövid idő múlva aztán hallottam a szokásos robbanás hangját, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az alkalmi párocskát eltakarították onnan.
A nyár folyamán még több esetben voltak közös akcióink. Csodáltam őket bátorságukért, minden mozdulatukban érződött a profizmus. Nagyon körültekintőek, óvatosak voltak munka közben.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még arra is sor kerül, hogy nálam fognak helyszínelni.

¤

Drámai fordulat

A nyáron szinte alig voltam terepen. Ritkán tudtam a többiekkel tartani az építkezésem miatt. A csapat azonban ebbe is kivette a részét. Senkinek nem kellett szólnom, csak jöttek a telefonok sorban. Egyik nap felhívott Lali:
– Mit csinálsz?
– Tetőt ácsolunk, meg betonozunk.
– Ok! Egy óra múlva ott vagyok nálad!
Aztán jöttek a többiek is szinte minden héten, leginkább hétvégén. Zolika, Gyula, Zsolti rendszeresen segítettek. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik.
Erre egy élet is kevés. Az épület lassacskán kezdett házra hasonlítani. És akkor megtörtént, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie!

¤

Zolika és Zsolti nekiláttak a gipszkartonozásnak, a család hölgytagjai ebédet főztek.
A benzinkúton várt minket a tulaj, aki első látásra szimpatikus volt. Ismerkedés után a helyszínre siettünk. A terület egy valamivel bevetett szántó volt. Szerinte és egy korabeli térkép alapján, valahol itt kell lennie a csőcsonknak.
Kipakoltunk, összeszereltünk. Elővettük a jelzőkarókat, kalapácsot. Kezdődött a „vadászat”.
A talaj eléggé szennyezett volt fémhulladékkal, de mindössze öt-hat jelzőkaró leütése után megtaláltuk, amit kerestünk. Örültünk, leginkább annak, hogy nem kellett egész nap fagyoskodni, mert borzalmasan hideg lett.
A tulajjal beszélgettünk, érdekelte mivel foglalkozunk? Elmondtuk ez egy megszállott hobbi. Nélküle már nehezen tudunk létezni. Felvetette miért nem ebből élünk? Hiszen a fémhulladék-mentesítésből akár meg is lehetne élni! Szerinte mi kellően profik vagyunk. Igaza lehet?
Később hozzánk csapódott egy barátja, aki valami közeli barlangról, régi állásrendszerről kezdett mesélni. Izgatottan hallgattuk majd megkértük mutassa meg a helyet.
– Most, ebben a vacak időben? – kérdezte elképedve.
– Naná, hogy most! Ha már itt vagyunk, és különben sincs annyira hideg.
Autóba pattantunk, elkalauzolt minket a helyre. A terep ígéretesnek tűnt el is határoztuk, rövidesen visszatérünk ide a csapattal. Visszavittük őket az autójukhoz majd elköszöntünk.
Útközben úgy határoztunk a szokásos erdei úton vágunk át hazafelé. Elkezdett szakadni a hó. Lassan haladtunk, még az összkerékhajtású autó is megcsúszott helyenként. Nem siettünk, jobbra-balra tekergettük a fejünket hátha látunk valami állásfélét. Kiugrottunk az autóból és a szakadó hóesésben röhögve ásni kezdtünk.
– Nem vagyunk normálisak! – kiáltottam fogvacogva Lalinak.
– Más ki sem teszi a lábát a házból ebben a nyavalyás időben, mi meg itt bohóckodunk!
Időközben hiányolni kezdtek minket az otthoniak.
– Nagyon rossz az út itt az erdőben, alig tudunk haladni. – volt a válasz.
Poénkodtunk. Később feleségem keresett.
– Negyed óra, és megérkezünk. – feleltem most én.
Jól átfagyva, kipirulva, de új állások felfedezésének kellemes érzésével elindultunk haza.
A megérkezés után le sem tudtuk tagadni, itt-ott megálltunk útközben. Jól lehordtak, mondván Zolika meg Zsolti egyedül dolgoznak, mi meg eltekergünk. Felmentünk az emeletre csatlakoztunk hozzájuk, a munka jól haladt.
– Ebéd! – hallottuk lentről az invitálást.
Lemásztunk, és jóízűen megebédeltünk. Nem ejtőztünk, rögvest folytattuk a munkát. Lali, aki soha egy percre sem tud a fenekén megülni fel-le rohangált. Egyszer annyit mondott felugrik egy órácskára az erdőbe.
Megszoktuk, időnként be van sózva. Nem tudom mennyi idő telhetett el, egyszer csak előkerült.
– Volt valami? – kérdeztem.
– Semmi. Csak megint jól megfagytam – nevetett.
A munka egészen addig folytatódott, míg Zolika meg nem kérdezte mennyi lehet az idő?
– Fél hat – hangzott a válasz.
– Akkor lassan indulni kell!
– Foci?
– Persze! – vágta rá.
– Az nem maradhat ki! – Erre Lali megint a létra felé indult.
– Leszaladok egy pillanatra, mindjárt jövök! – Még felcsavaroztuk a mai
nap utolsó tábla gipszkartonját majd hatalmas, bumm! – hallatszott.
Az első pillanatban fel sem fogtuk, mi történhetett? A bukóra nyitott ablakon hangos kiáltozást hallottunk.
– B...meg! Felrobbantam! Elszálltam!
Lenéztem az ablakon a hátsó kis sufni irányából fekete füst gomolygott.
– Úristen! Ez a Lali! – kiáltottam fel rémülten, és szinte lecsúsztam az odatámasztott létrán.
Elsőnek értem oda, feltéptem az ajtót. Az arcomba vágott valami iszonyúan kesernyésszagú füst. Semmit nem láttam egy ideig, csak hangot hallottam egészen közelről.
– István, b... meg elszálltam! A kezem! A kezem! Nem érzem a lábaimat!
A füst oszlani kezdett végre megláttam a barátomat. A földön feküdt arccal az ajtó irányába. A bal keze cafatokban lógott! Melléje guggoltam.
– Mi történt Veled? – üvöltöttem.
– Nem látod b... meg! Elrepültem! Nyomorék lettem! Kész, nincs kezem!
A lábaim szerintem szilánkosra törtek. Elrepültem, b... meg! Végem van, itt fogok megdögleni!
Mindez annyira gyorsan történt, a többiek csak ekkor értek ki a házból.
– Mi történt? – kérdezte sápadtan a feleségem.
– Lali felrobbant valamivel! Azonnal hívni kell egy mentőt! – üvöltöttem, miközben felrohantam az emeletre a telefonomért. Zsolti halálsápadtan ült odafent, nem is kérdezett semmit. Lerohantam, közben a mentőket tárcsáztam.
– Mentőszolgálat – hallatszott.
– Egy súlyos balesetet szeretnék bejelenteni, jöjjenek, kérem azonnal!
– Mi történt?
– Egy barátomat baleset érte, valami felrobbant a kezében!
Számomra óráknak tűnt a pontos cím lekérdezése. Amikor visszaértem Lali mellé, vizet kért. A kislányom szaladt be vízért, miközben Lalit próbáltuk megnyugtatni. Zolika azt mondta ki kellene hoznunk az udvarra, mert a füstben nem kap levegőt. Én jobbnak véltem, ha nem mozgatjuk, hiszen lehet, csak ártunk vele. Szélesre tártuk az ajtót, hogy kiszellőzzön a helység.
– A mentők úton vannak, pár perc és ideérnek – próbáltam megnyugtatni.
– Nem lesz baj – nyugtattam a többieket is.
A látottak alapján azonban mindenki tisztában volt azzal, nagyon súlyosak a sérülések...

¤

Eközben megérkezett még egy rendőrautó, és elkezdődött valami szemleféle. Kattogott a fényképezőgép, mert annak a titokzatos valaminek a darabjait keresték, ami felrobbanhatott. Először fogalmuk sem volt róla mi lehetett. Végül magam is besegítettem a keresésbe.
Tenyérnyi repeszeket találtunk. Néhány darab akkora energiával szabadult el, hogy focilabda nagyságú lyukat ütött a téglafalon! Körben mindenen fekete korom volt a helységben, és hatalmas felfordulás. A földön vértócsa, ruhafoszlányok. A bal oldali polcokon foglaltak helyet gyűjteményi darabjaim.
Az egyik rendőr, amikor belépett, csak ennyit mondott:
– Azt a kurva! Ez meg mi a fasz?
Elmagyaráztam mivel foglalkozom, ezek hatástalanított fegyverek, csupán relikviák.
Mindent megnézegettek, volt, aki meg is dicsérte a gyűjteményt. Késő este fejezték be a helyszínelést, megkérdeztem dobhatok-e homokot a vértócsákra? Kicsit összerámolnék. Azt mondták nyugodtan rámoljak el. A vértócsával kapcsolatban csak annyi megjegyzést tettek inkább a homok, mint hogy kutyák macskák nyalják fel.
Feleségem és Lali barátnője a mentőautó után indult. Nekem még órákig a nyomozókkal volt eszmecserém, helyszíni szemle, jegyzőkönyv, a kötelező előírások.
Semmi hírem nem volt Laliról. Aggódtam, mi lesz Vele? Vajon túléli? Amikor végre a nyomozók elmentek felhívtam nejemet a kórházban. Azt mondta öt sebész kezdte azonnal műteni, de még semmit nem tudnak. Az orvosok annyit mondtak nagyon súlyos, válságos az állapota.
Hajnal volt, amikor hazaértek Kingával, Lali menyasszonyával. Nem voltak jó híreik azt mondták, a több órás műtét után sem biztatta őket semmi jóval a főorvos. A bal kezéből csuklótól lefelé szinte semmi sem maradt, azonnal elveszítette három ujját. A jobb alkarja széthasadt, az összes csont eltörött benne. Két térde szilánkosra törött, lábából a repeszek izmokat, szöveteket, ízületeket téptek ki, állapota életveszélyes...

¤

Arról a napról az aggódás, könnyes szemek, és a mélységes szomorúság rémlenek fel azóta is.
Az eset után hetekig nem tudtunk aludni, feleségemnek szinte egy falat sem ment le a torkán. Teljesen kiborultunk mindannyian, és a legelkeserítőbb volt, hogy a gyerekek is szemtanúi voltak a balesetnek.

¤


Amikor a házhoz értünk alig hittem a szememnek! Egy egész fogadóbizottság várt a kapunál Nyomozók, tűzszerészek, technikusok.
Üdvözöltek majd közölték átvizsgálnának mindent, különös tekintettel a kis sufnimra. Amikor hátra mentem velük szinte kérdezés nélkül tódultak be a helységbe. Elkezdődött egy úgynevezett pótszemle, ahol is a REBISZ tűzszerészei szaktanácsadóként vettek részt. Apró darabokra szedték szét az egész sufnit és tartalmát.
Álltam ott, néztem, ahogy a több éve folyó gyűjtőmunkám eredményét húzzák-vonják ide-oda. A polcokon lévő tárgyakat kihordták mind az udvarra. Volt, aki lámpával világított bele egy-egy gyűjteményi darab belsejébe, más hümmögött a bajsza alatt. Megint más fényképezett, sorszámozott, jegyzőkönyvet vezetett. Látszólag nagyon kerestek valamit, de nekem nem szóltak róla.
Eszembe jutott, amikor a móri dolgokat megtaláltam bezzeg nem keresgéltek ennyire alaposan, ilyen vehemenciával!
Kiválasztottak néhány tárgyat, és közölték azokat lefoglalják. Miből hány darabot vittek el, fogalmam sem volt, nekem nem adtak még jegyzőkönyvet sem. De volt ebben a helyzetben egy kis komikum is, amire akkor felfigyeltem. Miután a REBISZ végzett a helyszíni szemlével, a kezükön lévő szövetkesztyűiket egyszerűen a földre hajították. Úgy gondoltam azért, mert ezek talán egyszer használatos kesztyűk voltak. A pestiek úgy tűnt elvégezték a rájuk kirótt feladatot, elvonultak. Indulás előtt annyit mondtak a helyi rendőröknek, szerintük az udvaron kiterített gyűjteményi fegyvereket nem kell elvinni, mert láthatóan hatástalanok csövük le van stiftelve hegesztve.
Maradtam a helyi rendőr urakkal, akik tovább végezték a dolgukat ők is mindent lefényképeztek, majd belistáztak. Ekkor az egyik helyi bűnügyi technikus hirtelen „lecsapott” az eldobált kesztyűkre! Felszedegette a földről, gondosan összehajtogatta, és azt motyogta, nekik ez még jó lesz, mert bent úgysincs.
Úgy tűnik itt tart a Magyar Rendőrség a 21. században…
Közben elkezdett esni az eső, az udvaron kiterített féltve őrzött gyűjteményem ázni kezdett. Kérdeztem, ami itt maradt azokat visszahordhatom?
Azt mondták, még ne mert nem tudják mi lesz a sorsuk. Az egyikőjük aztán megszánt, azt mondta hordjuk fel a teraszra. Megérkezett a főnökük, akinek elmondták, miben maradtak a tűzszerészekkel. Ő körbenézett majd azt mondta, nem érdekli mit mondtak, ezeket vigyék el majd a szakértői vizsgálat után derül
ki, visszakapom vagy nem. Sarkon fordult és amilyen sebesen jött, el is viharzott. Látszott rajta hogy nem ér rá ezzel szórakozni, azon sem fog polemizálni ezek láthatóan éles fegyverek, vagy sem? Az ott maradt három rendőr még megírta a jegyzőkönyvet, amit alá kellett írnom, gyorsan eldarálta, ha nem élek kifogással az eljárás során írjam alá a papírokat. Meglepődtem, mert a lefoglalás jegyzőkönyvéből most sem kaptam példányt. A szívem szakadt meg, amikor a több mint félmilliót érő hatástalan fegyvergyűjteményemet az autójuk hátuljába pakolták. A Rendes, aki talán a technikusuk volt megígérte amennyire tud, vigyáz a cuccaimra. Ha beérnek, valami radiátor mellé pakolja le az elázott vasakat, legalább ne rozsdásodjanak. Megköszöntem a kedvességét, azzal elhajtottak.
Később tudtam meg az egész eljárás több sebből vérzett. Állítólag már a baleset éjszakáján történt az első gikszer, amikor nem hívták ki egy robbanásos balesethez azonnal a tűzszerészet szakértőit. Ezért volt szükség úgymond a pótszemlére. A többit még később részletezem...

¤

Üldögélek magamban, azon tűnődöm hogyan juthattunk el idáig? Annyi minden odaveszett az elmúlt néhány évben e miatt a megszállottságom miatt, észre sem vettem. A feleségem azt mondta, ha még egyszer fémdetektort lát a kezemben, azonnal elköltözik a gyerekekkel együtt. A vállalkozásom romokban, a családom ugyancsak romokban, egy barátom majdnem életét vesztette nálunk, és éppen egy rendőrségi eljárás kellős közepén tartok. Még azt sem tudom, mivel akarnak egyáltalán megvádolni? Barátaim szerint, ha nagyon akarnak, úgyis találnak majd valamit. Minek kellene még történnie ahhoz, hogy kijózanodjak?

¤

Tanúból vádlott?

Tudom, hogy banálisan hangzik, de régóta járja egy szlogen a rendőrség berkein belül, ami úgy szól, mindig a tanúból válik a legjobb vádlott. Egy percnyi kétségem nem volt azt illetően, hogy az események tovább fognak folyni, de arra a legrémesebb álmomban sem gondoltam, ami ez után következett.
A műsort követően néhány nappal felhívott egy hölgy a tatabányai rendőrkapitányságról, hogy másnap reggel fáradjak be, a korábban lefoglalt fegyvereim kapcsán.
Biztos, ami biztos, mivel nem fordultam ügyvédhez, még aznap este átböngésztem az összes idevágó jogszabályi rendelkezést.
Reggel a megadott időben jogtudományokkal pallérozottan megjelentem. Természetesen hosszasan várakoznom kellett, mert még tartott az eligazítás.
Igazából nem is értem, miért rendelnek mindannyiszor pont arra az időpontra be valakit, amikor bizonyosan tudják, hogy abban az időpontban ők nem érnek rá?
De legalább így volt időm alaposan körülnézni a nemrégiben felújított váróban. A falon tablók, amik az LSD-s bélyegeket ábrázolják. Felhívások, tájékoztatók, amelyek arról közölnek információt az állampolgár számára, hová fordulhat, ha méltánytalanság éri a Hatóság részéről.
Nézelődésem közepette egyszer csak megjelent ügyem előadója, a százados Asszony.
– Fáradjon velem, felmegyünk az irodámba.
Követtem felfelé a lépcsőn, amíg felértünk a második emeletre. Láthatólag hárman dolgoznak ebben az irodában. Három munkahely került itt kialakításra. Az iroda nem túl tágas, de nem is kicsi. Az asztalon számomra összevisszaság, papírkupacok, dossziék.
– Nos, Szebenyi Úr van egy jó hírem, és van egy rossz.
Melyikkel kezdjem? – kérdezte.
– Ó számomra teljesen mindegy. Sok jót bizonyosan, nem tud nekem mondani, ennek okán, amivel gondolja, azzal kezdi.
– Akkor kezdem a jó hírrel. Szebenyi Úr! A fegyverszakértő megállapította, hogy az öntől lefoglalt lőfegyverek hatástalanok.
– Hála a jó Istennek! – gondoltam.
– Így most azonnal kiállítok egy átvételi elismervényt, és visszaadok önnek hat darabot a lefoglaltak közül. De van egy rossz hírem is, három darabnál a szakértő azt állapította meg, hogy ugyan lő képtelenek, de tűzfegyver fődarabot tartalmaznak, így abban lőfegyverrel - lőszerrel visszaélés bűntettében meg kell, hogy vádoljam.
– Ne haragudjon, ez valami vicc? – kérdeztem.
– Sajnos nem. Kirendeltem önnek egy védőügyvédet. Az Ügyvéd Úr jelenléte nélkül Ön nem köteles vallomást tenni.
– De én az Ügyvéd Úr jelenléte nélkül is vallomást kívánok tenni. – feleltem.
– Ebben az esetben a forgatókönyv a következő lesz. Ön elmondja, mikor, hogyan jutott ezekhez a lőfegyverekhez? Ezt követően én egyeztetek a technikusokkal, és be kellene jönnie ismét egy fotózásra, ujjlenyomatvételre, és DNS mintát kell adnia!
– Rendben. – mondtam, és ezzel bele is kezdtünk a vallomásba.
Ennek részletei higgyék el, hosszú volt, és kimerítő. Mintegy másfél óra elteltével, amikor már mindent bepötyögött a számítógépébe megkért, írjam alá az összes szóköz, és bekezdés, és lapalját. Ekkor álltam elő az este olvasottakkal!
– Ne haragudjon Kedves, én nem vagyok egy jogvégzett ember. De valahol azt olvastam, a tűzfegyver fődarab birtoklása nem bűncselekmény, csak szabálysértés.
Percek teltek el a válaszig, közben az arcszíne több alkalommal változott meg sápadtról, lángvörösre.
– Bocsásson meg. – mondta végül, - de sajnos ezt nem tudom. Meg kell kérdeznem a főnökömet.
Azzal kiviharzott a helységből. Néhány perc elteltével ketten érkeztek vissza, Ő, illetve a főnöke. A főosztályvezető Úr valami A/4-es papírt lobogtatott, majd egy hanyag mozdulattal elém hajította.
– Lehet, hogy maga elolvasta a jogszabályt, de az 2004-ben megváltozott, így ez ma már bűncselekmény – mondta, és szavaiban némi gunyorosság volt felfedezhető.
– Bocsánat. Lehet, hogy ezt félreolvastam?
Azzal a főnök távozott a szobából, L.-né főhadnagy, pedig tovább folytatta az eljárást. Alá kellett írnom mintegy harminc alkalommal a nevem, ahol csak mutatta, egyszer csak megcsörrent az asztalán lévő telefon.
Felvette.
– Igen. Igen. Azonnal megyek! Egy pillanat türelmét kérem Szebenyi Úr, azonnal jövök!
Azzal megint eltűnt a helységből. Hosszú percek teltek el így, míg egyszer csak betoppant. Arca még kipirultabb volt, mint eddig. Gondolom, a lépcsőzés tehette ezt vele.
– Hát, István! – kezdte.
– Nem is tudom, hogy mondjam? De úgy tűnik ezt a másfél órát, megspórolhattuk volna mindkettőnk részéről.
Valóban Önnek volt igaza, a tűzfegyver fődarab birtoklása valóban szabálysértés, így az ügyet a magam részéről lezárom, és illetékességből áthelyezem a szabálysértési osztályra.
Azzal az egész köteg papírt összetépdeste, és a szemetesbe hajította. Majd lekísért, elszívtunk még együtt egy cigarettát a főbejárat előtt, és mindenki ment a dolgára.


¤

Ismét megvádolva

Mivel ekkortájt már súlyos anyagi problémáink voltak, úgy döntöttem egy hónapra Spanyolországba utazom dolgozni. Mielőtt elutaztam, ismételten bementem a rendőrségre.
Tisztában voltam azzal, hogy egy hónap rengeteg idő és mivel külföldön fogok tartózkodni, ha valami netán történik az ügyemben, nem tudok majd rá reagálni. Gondoltam inkább elébe megyek.
Bementem, és megírtam a panaszomat, miszerint nem értek egyet az eljárással, és a szóban forgó szabálysértést véleményem szerint nem követtem el. Egyben kértem a szakértői vélemény pontosítását, szíveskedjen leírni, a fegyverekben mi a fődarab? Illetve ha valóban fődarabot tartalmaz, azt távolítsák el belőle, és a fegyver lefoglalását szüntessék meg!
Közöltem azt is, hogy azért jöttem be önként, és nem vártam meg, míg az eljárás ebbe a stádiumba jut, mert külföldre utazom. Megírtam a panaszomat, majd távoztam.
2008. február 24.-én elutaztam spanyol országba munkavégzés céljából. Alig telt el egy hét, telefonált a feleségem, és közölte, 2008. március 07-én elfogatóparancsot adott ki ellenem a Tatabánya Rendőrkapitányság.
A döbbenettől majdnem eldobtam a telefont! Nem értettem ebből az egészből semmit. Nem kaptam írásos idézést, csupán telefonon beszéltek a feleségemmel, aki ismételten elmondta nekik, hol tartózkodom, és mindennek ellenére kiadtak egy országos körözést ellenem. Ez szép!
Március 22.-én szombaton érkeztem haza, első dolgom volt, hogy felhívtam a helyi körzeti megbízottat, és kértem vigyen be a kapitányságra vallomást tenni. Ez másnap meg is történt, gyakorlatilag előállíttattam magam.
Ismét találkoztam L -nével, aki rám áldozta a Húsvét vasárnapját.
Közölte velem, hogy most 6 rendbeli robbantószerrel visszaéléssel vádolnak, mivel a tőlem korábban lefoglalt aknagránátokban, és egy darab RG42-es kézigránátban a szakértő robbanószert talált.
Kirendelt nekem egy ügyvédet, ismertette a vádat és ismételten megkérdezte, mint már korábban is, hajlandó vagyok-e ügyvéd jelenléte nélkül vallomást tenni? Természetesen hajlandó voltam, így ismét eltöltöttünk együtt egy kellemesnek nem mondható másfél órát.
Végezetül közölte, szerda reggel iratismertetés, pénteken pedig be kell mennem ujjlenyomat, DNS, és fotózás céljából.
Hétfőn felhívtam dr.Dezső Antal ügyvéd urat, aki az életfogytig tartó szabadságvesztését töltő Kaiser Ede ügyvédje.
Az ügyvéd Úrral már korábban kapcsolatba kerültünk, külföldre utazásom előtt megbeszéltük, hogy Ő fog képviselni az NNI ellen, a nyomravezetői díj tárgyában indított perben. Most arra kértem, vállalja el ennek az ügynek a képviseletét is...